2016. május 29., vasárnap

Álruhás angyalok...

"Ha találkozol angyalokkal – sokan élnek közöttünk emberként – onnan lehet felismerni őket, hogy fokozott felelősségtudattal élnek. 
Bármilyen hivatásuk lehet. 
Lehet anya, apa, asztalos, szobafestő, muzsikus, de még vízvezeték-szerelő, mérnök, orvos, bőrdíszműves vagy hivatalnok is… szóval az angyal onnan ismerhető meg, hogy felelősséget érez minden tettért. 
Manapság elterjedt az a hír, hogy nagyon sok angyal vállal embersorsot. Látják, hogy a civilizációnk sodródik a végzete fele, s mivel félő, hogy az ember az egész természetet magával rántja, az angyalok már nem tudnak felülről segíteni.
Megszületnek. Magukra veszik az emberi életet, és megpróbálják ezt a tébolyult emberfajt személyes jelenlétükkel megjavítani. Sok kisgyereknél fedezhetők fel angyali intelligenciák. Ilyesmi máskor is előfordult, de soha ilyen tömegesen. Nem könnyű ezt a különbséget észrevenni, mert a picik négy – öt éves korukig mindig is hordoztak magukon angyalarcot és lényükben angyaltermészetet. De itt valami másról van szó. Egy magasabb szellemiség jelenlétéről. Nem tudom, így van-e, és azt sem, hogy egy ilyen lélektelen, elgépiesedett pokol-közegben, mint a mienk, nem vesztik-e el később angyal természetüket, s szárnyatlanul nem fulladnak-e bele abba a mocsárba, melynek megtisztítására vállalkoztak szegények."

"Az angyalok egyrészt láthatatlanok, másrészt közöttünk élnek, álruhában. 
Ezzel egy idő óta komolyan számolni kell.
Nem tudod, ki a gyereked, a barátod, vagy akár egy idegen, aki leül melléd a villamoson.
Lehet, hogy angyal. 
Sok angyal van közöttünk, aki nem csupán álruhát öltött, de a születése pillanatában odafenn hagyta az angyal-múltjára való emlékezetét is. Ő sem tudja, hogy angyal. Nem emlékszik rá. Csak érzékenyebb. Finomabb. A bármilyen sötét és mélyre süllyedt gengsztervilágban élünk, ő mégis úgy érzi, hogy nem tehet meg mindent. Neki nem szabad. Mindenki lop, neki nem lehet. Mindenki megbízhatatlan, link, ő nem lehet az. Mindenki korrupt, ő nem. Nem becsüli le a pénz erejét, de a lelkét nem adja el. Mindenki gátlástalanul hazudik, ő elpirul. Nem engedi hazudni a "származása". 
Egyszerű, romlatlan lelkületű emberek ezek, jók, tiszták és becsületesek. Rengetegen vannak. Ezekre mondjuk, hogy rendes emberek. „Nem idevalók”. Emlékeznek még egy erkölcsre, amit ma már régóta csak hazudna, de ritkán élnek. Hozzák magukkal. Bár nem tanulták, nem is tapasztalhatták sehol - a vérükbe van írva. Tudják, hogy másokhoz  jónak kell lenni, s bár roppant hátrányos manapság, tisztességesnek kell maradni. (Hogy országunk nem omlott még összeg, csakis miattuk van.)
Hogy angyallal beszélsz, azt onnan tudod megállapítani, hogy felelősséget érez érted. Nem prófétálni kezd, hanem vállal téged - mert el kell számolnia veled. Fontos vagy neki. Akkor is, ha csak egyszer lát az életében. S azt szeretné, ha ő is fontos lenne neked - akárcsak egy futó pillanatig."


~ Müller Péter: Örömkönyv - Várj, míg az angyalok súgnak ~

2016. március 4., péntek

Ideális társ...

"Ideális társ az, ahol nem kell önmagadat feladnod. Nem érzel késztetést arra, hogy állandóan megfelelj. Aki úgy fogad el és szeret, ahogyan vagy. Aki képes elfogadni azt, amikor változol. Nem akar a saját képére formálni.
Aki nem elmenekül, amikor szükséged van rá, hanem átölel és megvigasztal. A figyelmét nem kell kiharcolnod, mert örömmel adja Neked.
Aki tudja, hogy minden egyes Veled töltött pillanat egy ajándék.
Egy ilyen társ mellett nincs szükség játszmákra. Ő az, aki mellett igazán megismerheted önmagad. Aki mellett kiteljesedhetsz.
Azt az embert válaszd, aki mellett nem kell feladnod magad, mert ha Őt választod, magadat is választod!"

~ Mohácsi Viktória ~

2016. február 6., szombat

Egyetlen könnycsepp...

Évtizedek óta próbáltalak tisztán látni, megismerni.

Szerettelek volna megérteni. Megérteni mindazt amit tettél, ahogyan tetted és persze azt is, amit elfelejtettél megtenni. Kerestelek, kutattalak a tetteid mögött, kerestem a szándékodat, ami vezethette tetteidet. Nem láttam tisztán sosem. Nem láttalak tisztán téged.

Mindazt aki te valójában vagy elfedte a múlt, a nehéz jelen és a szorongató jövő. Láttam és éreztem a belőled kiáradó dühöt, fájdalmat. Jól ismertem ezeket a minőségeket, mert ha téged néztelek, ezeket láttam belőled. Láttam a félelmeidet, a küzdelmeidet, azt ahogy ellenállsz mindennek, s mások azt mondják: “Milyen makacs, önfejű ez az ember!” Amikor mások ilyennek láttak téged, én nem értettem. Mert én nem láttalak soha makacsnak és önfejűnek. Én szomorúnak láttalak, dühösnek, csalódottnak és mindeközben láttam a küzdelmeidet. Láttam, ahogy mész előre és sosem adod fel amit a fejedbe veszel. Láttam, ahogy ennek köszönhetően elérted céljaidat. Láttam, ahogy kitartasz a legeslegnehezebb időkben is az ember mellett, akit szeretsz, akinek örök hűséget fogadtál egyszer. Láttam és éreztem mindig, hogy te komolyan gondoltad, amikor kimondtad az igent… Láttam, hogy így is lehet… hogy lehet továbblépni, a sérelmeken felül emelkedni, újra hinni, bízni, szeretni. Jó volt ezt látni, jó ezt ma tudni, élni, továbbadni.

Elmúltak az évek, s ma már másként látlak…

Látom, hogy sok álmodat adhattad fel azért, hogy mások álmai valóra válhassanak. Látom, hogy kitartasz még mindig, de ha szükséges, képes vagy változni és változtatni. Látom az igyekezetedet, a próbálkozásodat, a fájdalmad és szomorúságod mögött megbújó törékeny embert. Látom, hogy megváltozott az értékrended és ma már te sem bánod ezt. Amikor nézlek, akkor ma már felcsillan egy-egy pillanatra a valódi lényed, van, hogy megláthatlak magadban, téged.

Közös a múltunk egy része, így vannak helyzetek amiket átéltünk mindketten. Sok a fájdalom és a szomorúság bennem. Sokszor vagyok dühös, és bizony sokszor félek…pont úgy, mint te. Megyek előre és amit a fejembe veszek, azt nem adom fel. A végletekig kitartok azok mellett, akiket igazán szeretek. Sokszor talán feleslegesen…de amikor történik, sosem gondolkozom, hogy van-e értelme. Sokáig nem értettem mit-miért teszek és azt meg főként nem, hogy miért pont így teszem. Ma már értem. Tőled kaptam ezeket a minőségeket, te adtad nekem örökségbe.

Harcoltam és küzdöttem… először veled, majd magammal, mert magamban megtaláltalak téged. Sok-sok év kellett, mire elfogadtam mindazt amit kaptam tőled, és még több idő kellett ahhoz, hogy úgy fogadjam el, ahogy te képes voltál ezeket odaadni nekem. Volt, hogy közelebb léptem, volt hogy eltávolodtam. Mikor-mire volt szükségem. Azt tettem, amit éreztem. Azt tettem, amit tennem kellett ahhoz, hogy végleg soha ne veszítselek el, hogy ne veszítsem el a hitet, hogy egyszer megérthetlek és a megértésen keresztül magamhoz közel engedhetlek, magamba fogadhatlak, elfogadhatom magamat olyannak, amilyen miattad, tőled lettem.

Szerettem volna, ha megláttál volna engem. A kicsinységemet, a gyermekségemet. Azt, hogy mit is akarok tőled. Aztán szerettem volna soha többet nem látni, nem találkozni, szerettelek volna a világból és önmagamból is kitagadni, de minél távolabb kerültél bennem, annál jobban fájt nekem. A fájdalom volt a gyógyszerem. A fájdalom volt az, ami segített időről-időre, hogy aztán mindig közelebb lépjek, hogy újra próbáljalak megérteni téged.

Utoljára azt kívántam, hogy egyszer, csak egyetlen pillanatra te is érezd majd azt, amit én érzek: a fájdalmat, a szomorúságot, a hiányt, ami mint egy élő seb lüktet bennem. Azt kívántam magamnak, hogy láthassam ahogy sírsz, zokogsz, és én közben majd kemény leszek… pontosan olyan, mint te.

Vannak pillanatok az életben, melyek felejthetetlenek… te is adtál egy ilyen pillanatot nekem, és végtelenül hálás vagyok érte, mert ez a pillanat, ez a pár másodperc örökre megváltoztatott valamit bennem. Miközben a keménységet vártam, közelséget kaptam, a hiány helyett, szeretetet adtál nekem. Vártam a sírást, zokogást, vártam, hogy csak egyetlen könnycsepp legördüljön arcodon…

Egyetlen könnycseppet vártam, mert ez az egyetlen könnycsepp felülírt volna mindent. Ez az egyetlen könnycsepp, felmelegítette volna jégbe zárt szívemet. Figyeltelek és magamat is figyeltem… nem volt könnycsepp, egyetlen csepp sem.

Már elmúlt a pillanat… valaminek vége lett. Valaminek örökre vége.

Vége van a keresésnek…

Megtaláltam… könnycseppek sokasága hullott, bár a szememmel nem láttam, nem láthattam. Belül sírtál, zokogtál, és az első belül lehulló könnycsepped felmelegítette szívemet, beburkolta Lelkemet. Eljött a pillanat, amikor teljesen tisztán, úgy ahogy vagy, olyannak amilyen vagy, megmutattad magadat végre. Láthattam azt, AKI TE VALÓJÁBAN vagy… láthattam benned az embert, az esendőt, a gyengét, a szeretni akarót, a szeretni tudót. A szeretetért önmagát is feladót. A szeretetért, az akaratát is feladót. Láthattam a szeretetet benned, és ez visszaadta a hitemet, a stabilitásomat és a biztonság érzetemet.

Egyetlen könnycseppre vártam egész életemben… egyetlen könnycseppre, ami megváltoztatja az életemet.

Köszönöm neked, hogy odaadtad, végtelen hála és szeretet!

Váradi Andrea

2016. január 25., hétfő

Várlak...

"Hiába is igyekszem, nem tudlak "nem érezni" Téged. Lelkünk összekapcsolódott már régen. Ha fejlődsz, s ezáltal emelkedsz, én is magasba szállok, viszont fájdalmaid engem is elszomorítanak.
Érzem a szenvedésed, önkéntelenül tudom, mikor magad elől menekülsz. Tisztában vagyok azzal, ha remény tüze ég szívedben, hiszen akkor az enyém is lángra kap. De csillapodik, amikor újra visszahúzódsz csigaházadba. Érzem minden rezdülésed akkor is, ha a fizikai világban semmit nem tudunk egymásról. Lelkünk külön életet él.
Vajon melyik az illúzió? Az, amit fizikai szemmel látunk, vagy amit érzünk. Egy álom, egy látomás néha sokkal valóságosabb, mint a hétköznapok. Az érzések odabent élnek. És nem az határozza meg egy ember életét, amit lát, hanem az, amit megél.
Tudom, bennem van a bizonyosság, hogy az érzéseim az enyémek. Nem csaphatnak be. Érzem, hogy minden vágyam, minden álmom hamarosan testet ölt a fizikai világban. Amint felkészültem a befogadására. Várlak..."

~ Mohácsi Viktória ~

2016. január 10., vasárnap

A szerelmet a földön túlról hozza magával az ember...

A szerelmet a földön túlról hozza magával az ember, ezért nevezik szentnek ezt az érzelmet. Bizony a földön csodaszámba megy, ha valaki biztosan rátalál a párjára. Az igazira, akivel lelkében-testében ugyanegy. Ezért olyan kevés a boldog házasság.
Azt hittem, én írtam ezt a szöveget. De nem. Krúdy Gyula, a nagy álmodó, s a nagy titkok tudója. Még azt is hozzátette, hogy „az igazi szerelmet csak a nagyon kiválasztottak ismerik”.
Pontos mondatok ezek. És igazak.
Mert más a szerelem – és más az IGAZI szerelem. Bár azt hiszem, mindegyik hétköznapi, kisbetűs szerelemben van egy picike IGAZI is. Egy villanás. Egy érintés. Egy suhanó pillanat. Csak annyi, mint amikor egy kicsit megszédül az ember, s utána elfelejti az egészet.
Az élmény föllobban és elhalványul, mint az elégett gyufaszál tüze. Picit fáj utána az ujjunk, ha megperzseli a tűz, de aztán az is elmúlik. És leélünk egy életet, IGAZI nélkül. De azért sejtjük, mi az. Homályosan, tudattalanul, mint anyánk testének tejszagára. És néha eltűnődünk, melyik szó a nagyobb misztérium: az ÉN, vagy a TE?
Egy materialista érzületű ember egész jól megvan Isten nélkül. De szerelem nélkül már nehezen. Próbál nevetve emlékezni rá, fölényesen és okosan, elmondja, hogy milyen őrült volt… és mégis… ha még nem fagyott meg teljesen, irigyli néha az őrülteket. Találkoztam persze ilyen jégemberekkel. Néha nagyon eszesek. Csak nem tudnak semmit.

~ Müller Péter ~

2015. december 31., csütörtök

2015. december 22., kedd

A szeretet elveszíthetetlen...

"Az ember, ha már nem tud szeretni: menjen tovább!
Semmiért sem kár, csakis a szeretetért.
Az pedig - ha valóban volt - elveszíthetetlen."
 
~ Müller Péter: Lomb és gyökér ~

2015. november 13., péntek

Váci Mihály: Két Szárny


Még alig emelkedő gondolatnak
vagyunk mi egy-egy szárnya.
Lehullna ez az égreszálló madár,
ha a két szárny elválna.

Két szárny vagyunk, de fenn a fellegekben
nem szállhatunk, csak mind a ketten
szívverésnyire pontos
együtemben.

Szállj hát velem
egy rezdülésű szárnycsapással.
Hullongó tollak voltunk egyedül,
- szárnyak lettünk egymással.

2015. november 7., szombat

Igazi férfi-igazi nő


Kivételesen csodálatos olyasvalakivel kapcsolódni, aki ugyanazoknak a daloknak a szövegét ismeri, amelyekét te is. Egy olyan emberre gondolok, aki ott járt velem az úton, amikor az sima volt, és akkor is, amikor göröngyös; amikor jó volt engem ismerni, és amikor jobb volt elhallgattatni; amikor úgy nevettem, mint egy bolond, és amikor úgy zokogtam, mint egy gyerek.
Ő az, aki látott engem.

Az évekig tartó kapcsolatoknak szerintem ez a legnagyobb értéke. Van valaki, aki tanúja az életednek. Nem egy légüres térben tapasztalod meg magad; van valaki más is, aki ismeri a történetedet. Épp olyan izgatott volt, mint te, amikor valami csodálatos történt veled, és soha nem szólt, hogy: „én megmondtam”, amikor olyasmit tettél, amit később megbántál. Bizalmat szavazott neked életed egy hosszabb szakaszában. Látta, hogyan változtatnak meg a kudarcaid ugyanúgy, ahogy a győzelmeid.

A hosszú távú kapcsolatok titka az, ha megengedjük a másiknak, hogy más legyen, mint amilyen tegnap volt. Szerintem a válások egyik legfőbb oka az, hogy a párok nem mindig teremtik meg önmaguk számára az érzelmi teret ahhoz, hogy az állandó és folyamatos változás megtörténhessen. Amikor az emberek azt mondják: „eltávolodtunk egymástól”, ez gyakran annak a jele, hogy amikor házasságra léptek, érzelmi megállapodásuk nem tartalmazta az alábbi záradékot: „hagyom, hogy fejlődj. Te is hagysz engem fejlődni. Tanulunk egymástól, és együtt változunk”.

Életünk közepén le kell vedlenünk régi bőrünket, hogy újat növeszthessünk. A lélek éhezik a lehetőségre, hogy kiterjeszthesse önmagát. A párok tragédiája az, ha nem tudnak eleget ahhoz, hogy tiszteletben tartsák ezt a szükségletet, és nem ismerik fel, hogy a kapcsolat megújulásának a lehetőségét is magában hordozza.

~ Marianne Williamson: A csodák kora ~