2016. február 6., szombat

Egyetlen könnycsepp...

Évtizedek óta próbáltalak tisztán látni, megismerni.

Szerettelek volna megérteni. Megérteni mindazt amit tettél, ahogyan tetted és persze azt is, amit elfelejtettél megtenni. Kerestelek, kutattalak a tetteid mögött, kerestem a szándékodat, ami vezethette tetteidet. Nem láttam tisztán sosem. Nem láttalak tisztán téged.

Mindazt aki te valójában vagy elfedte a múlt, a nehéz jelen és a szorongató jövő. Láttam és éreztem a belőled kiáradó dühöt, fájdalmat. Jól ismertem ezeket a minőségeket, mert ha téged néztelek, ezeket láttam belőled. Láttam a félelmeidet, a küzdelmeidet, azt ahogy ellenállsz mindennek, s mások azt mondják: “Milyen makacs, önfejű ez az ember!” Amikor mások ilyennek láttak téged, én nem értettem. Mert én nem láttalak soha makacsnak és önfejűnek. Én szomorúnak láttalak, dühösnek, csalódottnak és mindeközben láttam a küzdelmeidet. Láttam, ahogy mész előre és sosem adod fel amit a fejedbe veszel. Láttam, ahogy ennek köszönhetően elérted céljaidat. Láttam, ahogy kitartasz a legeslegnehezebb időkben is az ember mellett, akit szeretsz, akinek örök hűséget fogadtál egyszer. Láttam és éreztem mindig, hogy te komolyan gondoltad, amikor kimondtad az igent… Láttam, hogy így is lehet… hogy lehet továbblépni, a sérelmeken felül emelkedni, újra hinni, bízni, szeretni. Jó volt ezt látni, jó ezt ma tudni, élni, továbbadni.

Elmúltak az évek, s ma már másként látlak…

Látom, hogy sok álmodat adhattad fel azért, hogy mások álmai valóra válhassanak. Látom, hogy kitartasz még mindig, de ha szükséges, képes vagy változni és változtatni. Látom az igyekezetedet, a próbálkozásodat, a fájdalmad és szomorúságod mögött megbújó törékeny embert. Látom, hogy megváltozott az értékrended és ma már te sem bánod ezt. Amikor nézlek, akkor ma már felcsillan egy-egy pillanatra a valódi lényed, van, hogy megláthatlak magadban, téged.

Közös a múltunk egy része, így vannak helyzetek amiket átéltünk mindketten. Sok a fájdalom és a szomorúság bennem. Sokszor vagyok dühös, és bizony sokszor félek…pont úgy, mint te. Megyek előre és amit a fejembe veszek, azt nem adom fel. A végletekig kitartok azok mellett, akiket igazán szeretek. Sokszor talán feleslegesen…de amikor történik, sosem gondolkozom, hogy van-e értelme. Sokáig nem értettem mit-miért teszek és azt meg főként nem, hogy miért pont így teszem. Ma már értem. Tőled kaptam ezeket a minőségeket, te adtad nekem örökségbe.

Harcoltam és küzdöttem… először veled, majd magammal, mert magamban megtaláltalak téged. Sok-sok év kellett, mire elfogadtam mindazt amit kaptam tőled, és még több idő kellett ahhoz, hogy úgy fogadjam el, ahogy te képes voltál ezeket odaadni nekem. Volt, hogy közelebb léptem, volt hogy eltávolodtam. Mikor-mire volt szükségem. Azt tettem, amit éreztem. Azt tettem, amit tennem kellett ahhoz, hogy végleg soha ne veszítselek el, hogy ne veszítsem el a hitet, hogy egyszer megérthetlek és a megértésen keresztül magamhoz közel engedhetlek, magamba fogadhatlak, elfogadhatom magamat olyannak, amilyen miattad, tőled lettem.

Szerettem volna, ha megláttál volna engem. A kicsinységemet, a gyermekségemet. Azt, hogy mit is akarok tőled. Aztán szerettem volna soha többet nem látni, nem találkozni, szerettelek volna a világból és önmagamból is kitagadni, de minél távolabb kerültél bennem, annál jobban fájt nekem. A fájdalom volt a gyógyszerem. A fájdalom volt az, ami segített időről-időre, hogy aztán mindig közelebb lépjek, hogy újra próbáljalak megérteni téged.

Utoljára azt kívántam, hogy egyszer, csak egyetlen pillanatra te is érezd majd azt, amit én érzek: a fájdalmat, a szomorúságot, a hiányt, ami mint egy élő seb lüktet bennem. Azt kívántam magamnak, hogy láthassam ahogy sírsz, zokogsz, és én közben majd kemény leszek… pontosan olyan, mint te.

Vannak pillanatok az életben, melyek felejthetetlenek… te is adtál egy ilyen pillanatot nekem, és végtelenül hálás vagyok érte, mert ez a pillanat, ez a pár másodperc örökre megváltoztatott valamit bennem. Miközben a keménységet vártam, közelséget kaptam, a hiány helyett, szeretetet adtál nekem. Vártam a sírást, zokogást, vártam, hogy csak egyetlen könnycsepp legördüljön arcodon…

Egyetlen könnycseppet vártam, mert ez az egyetlen könnycsepp felülírt volna mindent. Ez az egyetlen könnycsepp, felmelegítette volna jégbe zárt szívemet. Figyeltelek és magamat is figyeltem… nem volt könnycsepp, egyetlen csepp sem.

Már elmúlt a pillanat… valaminek vége lett. Valaminek örökre vége.

Vége van a keresésnek…

Megtaláltam… könnycseppek sokasága hullott, bár a szememmel nem láttam, nem láthattam. Belül sírtál, zokogtál, és az első belül lehulló könnycsepped felmelegítette szívemet, beburkolta Lelkemet. Eljött a pillanat, amikor teljesen tisztán, úgy ahogy vagy, olyannak amilyen vagy, megmutattad magadat végre. Láthattam azt, AKI TE VALÓJÁBAN vagy… láthattam benned az embert, az esendőt, a gyengét, a szeretni akarót, a szeretni tudót. A szeretetért önmagát is feladót. A szeretetért, az akaratát is feladót. Láthattam a szeretetet benned, és ez visszaadta a hitemet, a stabilitásomat és a biztonság érzetemet.

Egyetlen könnycseppre vártam egész életemben… egyetlen könnycseppre, ami megváltoztatja az életemet.

Köszönöm neked, hogy odaadtad, végtelen hála és szeretet!

Váradi Andrea

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése